( 0 ) - 0 Ft

Nincs elem a kosárban.

Rólunk

Az én Soul Food sztorim!

 Így indult:

Ugyebár mindenkinek van pár élménye az amerikai konyhával kapcsolatosan. Ez azonban többnyire kimerül a hamburgerben, hot-dogban vagy jobb esetben egy kétesen elkészített steakben. Persze nem is rosszak ezek a kaják, főleg ha jól és háziasan készítik el őket, de azért van még mit felfedezni odaát. Jómagam a 90-es években mikor New Yorkba érkeztem, a Jazz Mekkájába, a megváltó szabadság és lehetőségek hazájába, hát nekem sem volt sok elképzelésem erről a gasztronómiáról.

Aztán jött az első dilemma, hogy merre is keressem meg a helyemet az akkor még nem tisztázott idejű maradáshoz. Queens mellett döntöttem, ott van nem messze a Jamaicai negyed is, hát mit tudtam én, gondoltam „nem olyan drága”, akkor biztosan ott a helyem. Baráti segítséggel kibéreltem azt a fantasztikusnak éppen nem mondható tágas lyukat és nekiláttam megélni azt az életet, amiért hosszú hónapokig kuporgattam. Jöttek is az élmények jók is, rosszak is, ahogyan az lenni szokott. Néhány hét kellett csak mire rájöttem nem ez a hely az ahol majd hirtelen hűvös fuvallatként csap le rám a szerencse és a világsztár lét! Csodás szabadságom a húszas éveim elején, a vasfüggöny leomlása és az-az igazi Jazz, na meg a belváros döbbenetes nyüzsgése teljesen elvarázsolt.

Viszont, ha már gasztro visszaemlékezés, akkor még az igazsághoz tartozik, hogy gyermeki igénytelenségem és összekuporgatott centjeim hozadékaként jöttek az $1.99-os pizza szeletek, olykor meg a $0.99-os utcai hot-dogok az elmaradhatatlan hascsikarással együtt. Azután persze megfogadtam, hogy na, ott soha többet… Nem messze tőlem volt egy szépnek éppen nem mondható, de olcsónak számító kifőzdeszerűség, Fekete zenével, laza fura arcokkal és $6-9 -os rántott csirkés menüvel. Kánaán! Amikor nagyritkán összegyűlt a rávaló berongyoltam és sebesen befaltam a jó kis csípős rántott cuccot, és mint egy király ücsörögtem szolid mosollyal. Hosszú hetekbe telt mire egyáltalán észrevettem, hogy a gyűrött kis nyomtatott étlapon vannak egyéb opciók is. Tim a nagydarab pultos mosolyát sosem felejtem el miközben a Dzsambalambadára próbált rábeszélni (Jambalaya), mert a Nénikéje receptje a legjobb, akinek viszont a férje Tony bácsi csinálja a legjobb BBQ bordát egész Lafayette-ben. És persze mikor én a magyar dolgokkal untattam akkor is kedvesen mosolygott és néha kaptam egy ingyen kávét is, de szerintem csak simán azt hitte éhezem (Hungary)!

Aztán egy reggel mikor a buszmegállóban szobroztam az órát bámulva, mintha az segítene, Tim cimbora az üzletből kilépve szólított meg, szerintem először ismeretségünk óta az utcán. Kérdezte ráérek-e, mert este tele az étterem és valaki nem jön be valamiért dolgozni, azt nem értettem, hogy miért, mert a szleng, amit beszélt még hónapok ottléte ellenére is megerőltető volt nekem. Mivel pontosan tudtam, hogy a buszjegynél sokkal több pénz nincs a zsebembe igent mondtam, bár azt egyből hozzátettem, hogy sokat nem értek ehhez a műfajhoz. Nevetett és megnyugtatott, hogy nem valószínű, hogy valaha kijutok a mosogatóból, így nincs min aggódnom.


Majd mondott egy szemtelenül visszautasítható, de mégis vonzó, az aznapi apanázsomat megsokszorozó fizut erre az estére. Végül hat hónapot húztam le az étteremben és elárulom a mosogatóból is kikerültem elég hamar!!! De erről majd részletesebben a folytatásban…

A Séf

Na hol is tartottam.

Ja igen. Szóval az első műszakom. Ami a hatalmas zsíros edényekről, a levegőben terjengő fűszeres illatokról és a cinikus tekintetektől volt szédítő és egyben „rettenetesen” újszerű. A vízhatlan kötény és a forró vízpára fojtogató együttese azonnal elvette a kedvemet az egésztől. Körülbelül félóra alatt bántam meg minden bűnömet. Gondoltam, ha van Isten, akkor percek múlva felébredek! Az után meg azzal nyugtattam magam, hogy még 6 óra és teli zsebbel sétálhatok ki ezen az ajtón és majd, mint egy „Csekonics báró” vásárolhatom tele otthon a hűtőszekrényt. Járt a kezem és igyekeztem az agyamat kikapcsolni.  Egy óra múlva bejött Monthy a főszakács és szúrós tekintettel kivitte a tiszta edényeket, közben fejbiccentéssel hívott maga után. Megmutatta mit hová tegyek, és hogy honnan vihetem magammal birodalmamba az új muníciót. Felnyaláboltam egy újabb adag szennyes edényt majd mosolyogva visszamentem a plafonig csempézett szubtrópusi munkahelyemre. Az egyik csepegtető polcon állt egy kis rádió. Bekapcsoltam és próbáltam memorizálni, hogy melyik csatorna van beállítva, ha műszak végén oda szeretném visszatekerni a pot-métert. Megdöbbenésemre egy számomra kedves Jazz csatorna szólalt meg. Mosolyogva láttam hát neki a második kupac szennyes lábasnak. Jöttek sorban a kedvenc sztenderdjeim (örökzöld dalok) és dudorászva, énekelgetve viseltem a szemembe csurgó izzadságot és a nem múló időt. Aztán valahogy mégiscsak eljött a záróra. Mivel nem sok szünetet tartottam, (nem is igazán tudtam, hogy lehet) hamar kész lettem az edényekkel. Monthy és a másik szakács még javában takarította a konyhát. Gondolni sem mertem arra, hogy nem segítek nekik. Jól tettem, mint később kiderült. Mikor végeztünk már fél 11 volt és gondoltam mekkora szerencse, hogy 4 perc séta választ már csak el az ágyamtól. Átöltöztem és indultam volna haza. Mikor az étterembe mentem már megtisztálkodva, hogy emelt fővel átvegyem a megérdemelt jussomat és megköszönjem a lehetőséget, gondolván hál istennek ezt is túléltem nagyon meglepődtem. Az étterem is üres volt már. A székek az asztalokra pakolva, a „We’re closed” tábla már kifelé volt fordítva és csak egy asztal felett égett a lámpa. Ott ült Tim, Monthy és a másik szakács. Az ő nevére már sajnos nem emlékszem. Volt előttük egy nagy pet palackos sör és négy pohár. Háromban már volt sör az egyik üresen. Nevetve beszélgettek és mikor meglátták, hogy beléptem barátságos mosollyal intettek, hogy üljek én is oda. Az a pillanat beégett a memóriámba. Nem tudom, hogy mennyire jól tudom ezt elmagyarázni, azért megpróbálom. Mint idegen az idegenek között, valaki, aki sem etnikai sem pedig nemzetiségi szempontból nem illett oda (aki valaha járt ebben a cipőben az szerintem érti mennyire nem egyértelmű helyzet ez) lehetőséget kapott arra, hogy részese legyen egy kétes minőségű olcsó sör elkortyolgatásának a kollégákkal. Mondanom sem kell mennyire nem tudtam mit kezdeni ezzel, de leültem és lehúztam a sört egy húzásra. Kitikkadtam és ezt nem is próbáltam letagadni. Tim nevetett és hozott még egy üveggel. A konyhások pedig hoztak a konyhából 4 szendvicset.

Szaftos húscafatok lógtak ki a zsemlékből és az első harapás után tudtam, hogy nemigen ettem még ennél jobban elkészített sertéscombot életemben. Beszélgettünk az életről, az estéről, családról, sört iszogattunk és kb. egy óra leforgása alatt kollégák lettünk. Elmondták nekem, hogy mennyire fontos nekik ez az étterem. Hogy miért teszi őket büszkévé, mert ez az ő kultúrájuk része és, hogy lehetőséget ad arra, hogy ételt tegyenek otthon a család asztalára.  Aztán beszélgettünk a zenéről is, ami talán akkor még az egyetlen kulturális kapocs volt közöttünk. Szerették a jazzt és oly természetesen áradt belőlük a zene, hogy gond nélkül homályosodtak el a kulturális határok közöttünk, már amennyire lehetséges. Nemigen emlékszem már miként, de meggyőztem magam, hogy éljek a másnapra szóló ajánlattal is. Az büszkeséggel tölt el viszont, hogy azonnal feltételként kötöttem ki, hogy Monthy megtanítja nekem, hogyan kell ennyire istenien elkészíteni a sertéscombot, amit a szendvicsbe tett és úgy keltette vele életre elcsigázott fáradt lelkemet, hogy már nem sajnálom magam annyira az egész napos mostoha sors miatt. Beleegyezett és én másnap újra ott álltam a párás melegben, de tudtam, hogy bármi lesz is ma újra egy csodás szendviccsel fogok randevúzni és az mindent megér majd. Így is lett! Akkor és ott elkezdődött a szerelmem ezekkel a gazdag ízekkel és ezekkel az akkor még oly szokatlan ételkészítési technikákkal. Jöttek sorra a tengeri ízek, és azok először még szokatlan és félelmetes megtisztítása és elkészítése. Lobster, kagyló, crawfish. Idővel egyre több feladattal bíztak meg az előkészítőben is. Olyan számunkra ismeretlen zöldségekkel ismerkedtem meg, mint az okra vagy az édesburgonya. Megismerhettem az európaitól eltérő húsvágásokat (cut-okat), és azt is, hogy a türelmes és gazdag pácolás teszi a kevésbé értékesnek látszó húsrészeket igazi delikáttá. Pár héttel később már megsütöttem az első kötözött húshalmaimat és megtanultam azt is, hogy akkor könnyű széttépkedni az egybesült húsokat, ha még langy-meleg és az sem baj, ha közben kicsit sajog, fáj az ujj a melegtől.  Mert ez is olyan, mint a szerelem, akkor az igazi, ha néha fáj. Azt, hogy a kisült isteni szaftot (gravy) sem öntjük a lefolyóba, de nem ám. Szóval így indult kalandom a déli ízek iskolájában. Megismertem azt a világot ahová nem igen vágyakoztam, hisz nem is ismertem, nem hallottam róla sosem. Innen jutottam el New Orleansba, Lafayette-be és döntöttem el, hogy megkóstolom és megismerem, amennyire csak tudom az ő konyhájukat. Na de majd erről másik alkalommal mesélek…

Üdv:

a Séf

Soulfood Étterem
Budapest, Kazinczy u. 32.

Nyitva tartás:
Hétfő-Szerda: 12.00-22.00
Csütörtök: 12.00-23.00
Péntek-Szombat: 12.00-24.00
Vasárnap: 12.00-22.00